Kiket szeretnek a szúnyogok?

A válasz talán a génjeinken múlik

A CNN amerikai hírtelevízió július elsején rövid tudósításban számolt be arról, hogy ikervizsgálatok tanúsága szerint génjeink nemcsak abba szólnak bele, hogy mennyire szeretnek bennünket a szúnyogok, hanem abba is, hogy a szúnyogcsípésre testünk milyen erősségű helyi reakcióval válaszol.

Ki ne vette volna már észre egy-egy szabad ég alatt, társaságban eltöltött nyári estén, hogy vannak, akiket szinte megesznek a szúnyogok, míg másokat mintha láthatatlan burok védene a vérszívóktól? Ez az igazságtalanság már régóta izgatja a kutatók fantáziáját is, de nem elsősorban az elrontott nyaralások miatt, hanem egyrészt azért, mert a témának katonai jelentősége van (a még manapság is legszélesebb körben használt szintetikus szúnyogriasztó vegyületet, pl. az amerikai hadsereg szabadalmaztatta 1946-ban), másrészt azért, mert a világ több részén a szúnyogok által terjesztett súlyos betegségek igénylik a hatékony szúnyogriasztó-technikák kidolgozását.

Kit csípnek hát a szúnyogok? Az erre vonatkozó modern kutatások hőskora az ötvenes évek elejére tehető. 1951-ben mutatták ki először feketén fehéren, hogy egyes szúnyogfajok a csecsemőket és a gyermekeket ritkábban csípik meg, mint a felnőtt férfiakat. Később az is kiderült, hogy e rovarok a testtájak között is válogatnak, mert a kézfejet gyakrabban választják, mint a kart (persze, amelyik szúnyog igazán éhes, az nem válogat). Vannak nemi különbségek is, mert a szúnyogokat a férfiak bőrének illata jobban vonzza, mint a nőké, sőt a szúnyogok nők iránti vonzalmát a menstruációs ciklus is befolyásolhatja.

1966-ban a tudomány végre igazolta azt, amire Matula bácsi a Tüskevárban már korábban is utalt, nevezetesen, hogy egyeseket tényleg feltűnően békén hagynak a szúnyogok (mint őt magát). A cáfolhatatlan bizonyíték egyenesen az amerikai Kalifornia Egyetemről és a Stanford Kutatóintézetből érkezett, ahol a tudósok az amerikai hadsereg anyagi támogatásával szúnyogriasztók után kutattak. Egyik vizsgálatukban azt találták, hogy 838 férfi önkéntes közül egy akadt, aki lényegesen kevésbé vonzotta a szúnyogokat, míg másik felmérésükben 100 férfi közül 3 maradt közömbös a vérszívók számára (egyikük azonos volt az előző vizsgálatban is kiszűrt személlyel).

Most, hogy az egyéni különbség létezését igazolták, még mindig nyitva maradt a nagy kérdés: mi ennek az oka? A gyanú árnyéka a verítékre esett. A gondolat már akkor, a 1960-as évek közepe táján sem volt új, mert már a század elején is felvetődött, de hát egyértelmű bizonyíték még mindig nem állt rendelkezésre. Több kutatócsoport szó szoros értelmében verítékes munkája (mert voltak olyan vizsgálatok, amikor például polietilénzsákban szaunáztatott önkéntesektől gyűjtöttek verítéket) azt az eredményt hozta, hogy az izzadtságban valóban vannak olyan anyagok, amelyek vonzzák a szúnyogokat, és ezek egy részét a bőrfelszínen élő baktériumok állítják elő. Így például egy szúnyogfajt, mint kiderült, rettentő módon vonz a Limburger márkanevű sajt, aminek illata, mi tagadás, erősen emlékeztet a mosdatlan emberi lábéra. A hasonlóság nem véletlen, mert találtak olyan baktériumokat, amelyek mind a sajton, mind a lábfejen előfordultak. Arra is rájöttek, hogy az izzadtság tejsavtartalma egyes szúnyogfajokat vonz, míg másokat hidegen hagy.

Mire jó ez az egész? Például arra, hogy ha sikerülne azonosítani, és mesterségesen előállítani szúnyogvonzó anyagokat, akkor nagyon hatékony szúnyogcsapdákat lehetne létrehozni. Ez az elv már átment a gyakorlatba a cecelegyek kapcsán. E betegségterjesztő rovarokat ugyanis mesterséges tehénszagot árasztó csapdákkal is ritkítják. A szúnyogokat emellett vonzza a kilélegzett szén-dioxid is. Feltételezik, hogy ezen alapul az egyszerű gyertyák szúnyogtámadásokat csökkentő hatása: a gyertya égése során ugyanis szén-dioxid termelődik, csakúgy, mint az emberi testben zajló biológiai, lassú égés során. A gyertya szén-dioxidja pedig eltérítheti a szúnyogokat. Ezt a hatást szokták különféle illatanyagokkal fokozni.

A mozgás és a sötét színű ruha szintén előnytelen. Ha mindezt összefoglaljuk, akkor szúnyogszemmel a nagydarab, középkorú, fekete ruhába, ezen belül régen mosott mackóalsóba öltözött, verítékben úszó és nagyokat fújtatva kocogó férfi tekinthető ideálisnak, szemben a fehér lepelbe burkolt, higiéniára érzékeny, lassú anyagcseréjű, meditáló fakírral.

Nos, valahol itt tartottak az ismereteink, amikor az idén felröppent a hír, hogy a Queensland Orvostudományi Kutatóintézet (Ausztrália) professzora, Nick Martin kimutatta, hogy a szúnyogcsípések kockázata 85 százalékban a génjeinktől függ (bár van egy olyan gyanúm, hogy attól is, mennyi szúnyog van a környéken). Erre a következtetésre úgy jutottak, hogy hat év leforgása alatt 500, 1214 éves egypetéjű és kétpetéjű ikerpárt vetettek szúnyogpróbák alá, és megállapították, hogy az egypetéjű ikrek, akiknek azonos a génállománya, sokkal-sokkal közelebb állnak egymáshoz az őket érő szúnyogcsípés kockázatot és a bőrükön erre kialakuló helyi reakció hevességét illetően, mint a kétpetéjű ikertestvérek.

Azt egyelőre nem tudják a kutatók, hogy pontosan milyen génekről van szó (például olyanokról-e, amelyek befolyásolják a test illatát, anyagcsere-intenzitását vagy más jellemzőit), de az első lépést megtették ebbe az irányba.

Az pedig feltehetően még föl sem vetődött, hogy vajon egy fajon belül a szúnyogok rokoni viszonyai miképpen befolyásolják választásukat. Hiszen ne feledjük: egy kapcsolat mindkét félen múlik.

Szerző: Dobson Szabolcs
Forrás: Népszabadság